Dancs Rózsa magyar nyelv és irodalom szakos tanárként dolgozott Sepsiszentgyörgyön mielőtt két kisgyerekével kivándorolt Kanadába. Rózsa Érmihályfalván született, szülőföldjének azonban a háromszéki Sepsimagyaróst és környékét tekinti, ahol gyermekkorát töltötte. Torontóban él, ahol miután elfogadtatta a diplomáját mesteri fokon, könyvtárszakkal és számítógépismeretekkel egészítette ki tanulmányait a Torontói Egyetemen. Ezután évekig köz- és iskolai könyvtárakban dolgozott mindaddig, amíg második férjével, Telch György professzorral megalapították könyvkiadói vállalkozásukat Kaleidoscope Publishing néven. Ezzel egyidőben, 1998-ban indították útjára a Kalejdoszkóp c. kétnyelvű, magyar-angol kulturális folyóiratot is, amely azóta – rövid megszakítással – minden második hónapban megjelenik. A folyóirat nevének helyesírása a Pallas Nagy Lexikona ma már régiesnek tekintett helyesírását követi, mivel a cím bejegyzésekor kiderült, hogy valaki már az “i” betűs formát használja Kanadában. Rózsa tizenhét könyvet szerkesztett, saját magyar és angol nyelvű írásai több antológiában jelentek meg, önálló gyűjteményes kötetét Vaddisznók törték a törökbúzát címmel jelentette meg.
Gyergyóhoz való kötődése nagyon személyes: Gyergyószentmiklóson szülte két gyermekét, Tamást és Katinkát. Terhességeit a gyergyószentmiklósi szülészeten feküdte ki, összesen tizenhat hónapot Dr. Pachota Gyula szakmai felügyelete mellette. Két gyönyörű gyermekéért a szülészet ablakán keresztül megismert gyergyói világot, a lakóival együtt kitörülhetetlenül a szívébe fogadta.

***
 

***

Miska János: Ismerjük meg a kanadai magyar írókat: Dancs Rózsa

Magyar Krónika, Montreál

Író, szerkesztő, publicista, a fiatalabb nemzedék tehetséges tagja, az erdélyi és a kanadai magyar társadalmi és kulturális élet avatott szónoka. 1945-ben született Érmihályfalván. A háromszéki Sepsimagyaróson nevelkedett. Ez utóbbinak adózik szürrealista színekben ecsetelt, vallomásszerű elbeszéléseiben (Vaddisznók törték a törökbúzát, Könnyel áztatott hamuban sült pogácsa, Jusztina, stb.). A Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán tanári oklevelet szerzett. További tanulmányokat folytatott a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem filológiai szakán és évtizeden át magyar nyelvet és irodalmat tanított szűkebb pátriájában, az elfogult nemzeti politika következtében nehéz körülmények között.

1988-ban érkezett két kisgyermekével Kanadába. A Torontói Egyetemen szerzett történelemből és könyvtártudományból magisteri diplomát.  Szellemiségét az egyetemes magyar és a gazdag erdélyi kulturális hagyományok formálták. Novellái valósak, de magukban hordják az adott kor légkörét. Bár érezhető bennük némi népi-mítoszba, szürrealizmusba hajló líraiság, és az ötvenes évek realista ábrázolási stílusa, Rózsa nem népi író. Kerüli szóromantikát, a góbéskodást, a csattanóra épülő meghökkentést. Elbeszéléseit eredetiségük teszik emlékezetessé. Egyikben a székely falucskát a  „portákra ráhajló fák eltakarják" az arra elvetődők szeme elől. A  „Vaddisznók törték a törökbúzát" c. novellájának gyermekhősei pedig fülüket az életet adó földhöz tapasztják, hogy hírt kapjanak a szabadságharcosok megsegítését vállaló hazai felnőttek sorsáról.

Sütő Andrást vállalja példaképének, szellemi, emberi vezéregyéniségének. A nagy író credóját („Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!") teljesen magáévá teszi, s tudatosan vállalja a megmaradást és ennek jegyében az azt szolgáló alkotó írást. Írásait hagyománytisztelet, őszinteség és a dolgok mélyére való behatolás jellemzi. A nemrég elhunyt költő, Bartis Ferenc azt írja ez utóbbival kapcsolatban, hogy  „szeret mindennek a végére járni. Nemcsak gyönyörködik a patakban, hanem visszaútra vállalkozva, fölkutatja  forrását. A hópehelyben meglátja a valamikori esőcsöppöt. A koporsóban a hajdani bölcsőt keresi." Nem csupán kimagasló hősöket vesz tollra, hanem egyszerű szántó-vetőket is (Március idusán). A torontói Sigma kiadásában megjelent Vaddisznók törték a törökbúzát (2000) című gyűjteményének tárgyi sokoldalúsága, szemléletes megjelenítése, s nyelvének gazdag kifejező ereje üdeséget jelent az olvasó számára. Egyik hősnője, Gábor Áron özvegye, katrincával törli meg az arcát, pihenésre az odorba megy, s onnan veszi szemügyre a porta szegelikát (Jusztina). Stílusát tömörség jellemzi. Bartis szavaival élve, költői magaslaton írja prózáját.  „Nála a szavak annyival többet mondanak önmaguknál, hogy szinte szétpattannak. (Keresztmetszet, A Céh, 2004)

Írásainak egy része hazájából fakad vagy ahhoz tér vissza. Ezekben személyes élményeit tárja fel, s szenvedélyes hangot ad novellában, vallomásokban, esszékben népe megaláztatott és kiszolgáltatott sorsáról, mely szinte elképzelhetetlen demokratikus államban élő olvasó számára. A másik, immár túlnyomó többsége, választott földje kötegéből ered. Mindkét csoportot mélységes humanitás és népünk iránti elkötelezettség hatja át. Göndös Adrea feljegyezte a kötettel kapcsolatban, hogy nem csak történelmi időket hoz emberközelbe;  „reálisan, de személyes élményekkel gazdagítva tárja elénk családja és általában az erdélyi magyarság kitartó küzdelmeit túlélésük érdekében. Nem csak politkával, illetve történelmi üzenettel ajándékozza meg olvasóit, hanem a hétköznapi ember örömének, fájdalmának ábrázolásával is."

Az elbeszélések mellett a gyűjtemény számos esszéje fényt vet a kanadai magyarság gazdag szép- és képzőművészetére, irodalmára és kulturális életére is. Kevesen írtak magyar nyelven oly szeretettel Pédery-Hunt Dóra, Dálnoki Veress Károly, Bényei András, G. Simon Erika, Gottlieb Péter alkotásairól, mint Rózsa. Torontóban él, számos hazai és kanadai folyóirat munkatártsa, s férjével, Telcs Györggyel a Kalejdoszkóp-Kaleidoscope c. magyar és angol nyelvű folyóiratot szerkeszti.
 

***

„Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” – Dancs Rózsa Torontóban is Sütő András krédója szerint él és dolgozik

Varga Gabriella: Új Katedra, 2007. december

Ide s tova húsz éve él távol a hazájától, de minden erejével és eszközével - tanárként, férjével, Telch Györggyel közösen könyvkiadóként és nem utolsósorban a magyar-angol nyelvű Kalejdoszkóp című kulturális folyóirat szerkesztőjeként - a nemzeti megmaradás ügyét szolgálja. Novellái, esszéi, torontói tudósításai által Dancs Rózsa Magyarországon is számos tanújelét adja annak, hogy miként korabban szűkebb pátriájában, Erdélyben tette, úgy a kanadai diaszpórában is a magyar nemzet egységéért, összetartozásáért, a magyar nyelv ápolásáért munkálkodik. Az egykori pedagógus-könyvtárossal, a székely-magyar író-főszerkesztővel néhány iskolaélményének felelevenítésén túl a könyvről mint kedves utitársunkról is beszélgettünk.

1. Kanadába való kivándorlása után egyetlen napig sem tanított?

A torontói magyar iskolákban dolgoztam ideig-óráig, így két évig a Torontói Szent Erzsébet Egyházközség keretében működő hétvégi iskolában, később helyettesként bejártam a Magyar Házban lévő Arany János Iskolába is, legutóbb egy tanéven át a Helikon Középiskolában magyar nyelv- és irodalmat tanítottam. A Torontói Iskolaszék alkalmazottjaként egy általános iskolában két évig dolgoztam mint könyvtárszakos tanár. Az iskolákkal hivatalosan megszakadt ugyan a kapcsolatom akkor, amikor a férjemmel könyv- és folyóiratkiadásba kezdtünk, de nem aludt ki bennem a tanári hivatás. Éveken keresztül működtettem egy nyelvklubnak becézett magániskolát, amelyben angol felnőtteket tanítottam magyarra. A huszonöt-huszonkilenc tagú, 17 és 67 életév között mozgó csoporttal kezdő, közép- és haladó szinten hetenként három alkalommal „magyaroztunk”. Szép eredményekkel. Majdnem minden tanulóm eljutott oda, hogy alapszinten bátran használja a nyelvet, többen le is tették a budapesti Rigó utcai nyelvintézet Torontóban megrendezett nyelvvizsgáit. Skót, angol, spanyol, olasz, német anyanyelvű hallgatóim közül egyesek jártak már Magyarországon és megtetszett nekik az ország, másoknak a házastársa vagy jövendőbelije magyar, több másod- és harmadgenerációs, magyar gyökerekkel rendelkező most ismerte fel, hogy a nemzeti hovatartozás legfőbb letéteménye az anyanyelv, amelyből eddig kimaradt – többnyire objektív okok miatt. Azt kell mondanom, hogy itt, ezek az összejövetelek olyan boldogsággal ajándékoztak meg engem, amilyent szakmai téren ritkán érez az ember. Valósággal ismét „beleestem” a magyar nyelvbe, amelyet itt, angol nyelvközegben, szabadon használhatok, megélhetek, gazdagságával dicsekedhetem.

2. Milyen emlékeket őriz magában a sepsimagyarósi iskolapadból, és a sepsiszentgyörgyi iskola katedrájáról?

Sepsimagyarós jelkép az életemben: ha álmomban megjelenik, akkor tudom, hogy honvágyam van. A gyermekkorom színhelye. Nem ruházhatom rá a gondtalan, felhőtlen jelzőket, mert állandóan beteg voltam, hat éves koromtól tizenhat éves koromig szívproblémáim miatt hosszú hónapokat töltöttem kórházban. De azért a törékeny életembe belefért minden, ami a négy osztályos iskolát örökre lelkembe véste. Soha nem felejtem el azt a megaláztatást, ami a tanító bácsit, a drága jó Fodor Jánost érte az ötvenes évek elején: oroszul kellett tanítania bennünket. Szerintem már elég idős lehetett akkor, amikor az orosz nyelv bevezetése kötelezővé vált az elemi iskolákban is. És ő nem ismerte a cirill betűket. Nagybátyám, a négy évvel idősebb Győző a lisznyói iskolában már éveken át tanult oroszul, és engem is megtanított az orosz ábécére. Harmadikosként én átadtam a tőle szerzett tudományomat a tanító bácsinak – minden délután írta utánam az ákombákomokat. Büszke voltam, de bármilyen fiatal is, ösztönösen megéreztem a tanító kiszolgáltatottságát, és sajnáltam érte. Mikor kezdtem a tanítást tehát? Akkor, valamikor a tanügyi terror nyomására, egy megszégyenített falusi tanító „oktatójaként.”
Később, jóval később magyar tanárként kerültem Sepsiszentgyörgyre a Kereskedelmi Szakközépiskolába. Előtte több székelyföldi faluban tanítottam, leghosszabb ideig Kőröspatakon. Nagyon szerettem a tanítványaimat, és azt hiszem, ők is szerettek engem. Legalábbis én éreztem a ragaszkodásukat, szeretetüket. Szép, tartalmas magyar órákat tartottam, mindig próbáltam úgy kicselezni a tilalmakat, hogy azért mindent elmondhassak, amit el kellett mondanom egy-egy anyagrész kapcsán. Mégha madárnyelven is. A Nemzeti dal például mindig tiltott vers volt, legalábbis az én pályafutásom idején, de azért soha nem maradhatott ki a Petőfi-versek sorából, amikor rá került a sor. Voltak látványos sikereink is – volt olyan megyei szintű irodalmi vetélkedő, amikor minden díjat elvittek az iskolánk tanulói, és az országos szakaszon is többen nyertek. Mit mondhatnék még? Büszke vagyok ma is minden volt tanítványomra, talán ma már nem minden név jut eszembe, de mondhatom, hogy az osztályaimban mindenki értékes volt. Így emlékszem.

3. A könyvtárszak „fertőzte-e” meg, vagy már korábban is ilyen erős vonzódása volt a könyvek felé?

Eszmélésemtől kezdve a könyvek jelentették számomra a világot. Édesanyám soha nem tért haza egyetlen kiruccanásáról sem könyv nélkül. Legelső könyv, amelyet már betűismerőként magam olvastam el, a Csilicsali Csalavári Csalavér volt, még ma is emlékszem a képekre, amelyek díszítették. Aztán az édesanyám féltve őrzött Petőfi-kötete már harmadikos koromtól állandóan a kezemben volt, olvastam, magoltam a verseket, ábrándoztam. Volt Sepsimagyaróson egy erdőszéli birtokunk, amely egy kis fenyvesben ért véget. Ott, a fenyőfák alatt, „tanultam ki” az egész kötetet, azóta sem tudok meglenni könyv nélkül. Úgy gondolom, hogy a könyvek vittek a könyvtár felé, nem fordítva.

4. Miben másak a kanadai iskolai és közkönyvtárak a mieinkhez képest?

A kanadai könyvtárrendszer minden szinten a világ legrendezettebb, leggazdagabb könyvtárrendszerei közé tartozik, ennél fogva az olvasók mindent megtalálnak a polcokon, amire szükségük van. El kell mondanom, hogy nagyon büszkén fedeztem fel könyvtárszakos hallgatóként, hogy a híres Dewey tizedespontrendszerű katalogizálást, amelyet általánosan használnak Kanadában, Kossuth Lajos unokája, Melville Louis Kossuth Dewey dolgozta ki. Ennek ugyan nincs olyan nagy hírneve, mint pl. a C-vitaminnak, de mégiscsak egy világhírű magyar találmány, amelyet tanítanak az egyetemeken is. Visszatérve a kérdésére: itt az iskolák nem annyira a lexikális ismerethalmazt tartják fontosnak, mint inkább annak a készségnek a kifejlesztését, hogy tájékozódni, kutatni tudjanak a tanulók. Az iskolakönyvtárak ennek a célkitűzésnek a szolgálatában állanak. A könyvtárszakos tanárra rendkívül fontos szerep jut, neki minden tantárgy követelményét ismernie kell ahhoz, hogy irányítani tudja a tanulókat a tájékozódásban, kutatásban. A rendszeresség, a pontosság, az ismeretek könnyű és gyors megszerzésének lehetősége – ez jellemző a kanadai könyvtárakra minden szinten. Magyarországon tulajdonképpen csak a Széchenyi Könyvtárban búvárkodtam, mást nem ismerek, azt pedig nem tudom, hogy mi most a helyzet az erdélyi iskolai és közkönyvtárakban.

5. Mit gondol arról, hogy a magyarországi intézménymegszűnések és most már az iskolabezárások következményeképpen is számos könyvtár sorsa bizonytalanná válik, s hogy sokuk készlete a zúzdában végzi?

Önkéntelenül Vörösmarty soraira kell gondolnom:
„De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany-
Bányáiból kifejtett az idő?”
De prózaibbra fogva a szót: még elgondolni is rettenetes, hogy előfordulhat a XXI. században egy olyanfajta barbárság, mint a könyvégetés. Méghozzá Magyarországon, abban az országban, ahol már Mátyás király olyan csodát létesített, mint a Corvina Könyvtár!

6. Ön férjével együtt könyvkiadói vállalkozást folytat. Hogyan tapasztalja, mekkora erővel bír napjainkban a könyv?

Az ember mellé előbb-utóbb odaszegődik a könyv. Meglehet, hogy a gyerek, a kamasz utál olvasni, mert a TV, az Internet, esetleg az utca kitölti az életét, felnőtté válva azonban egy adott ponton a könyvhöz fordul, hogy felfrissüljön, kikapcsolodjék vagy éppen tanuljon. Mint irodalom szakos tanár, ezt nemcsak hiszem, de tapasztalatból tudom is. Ahogy növünk, idősödünk egyre kedvesebb útitársunkká válik a könyv. Nem is beszélve arról, hogy egyre több ember akarja könyvbe örökíteni az élete történetét, mert – kis közhellyel élve, de igaz - mindenki sorsa külön kis történelem.

7. Lapot, könyveket szerkeszt, cikkeit számos irodalmi, kulturális folyóiratban publikálja, ugyanakkor meghatározó személyisége a torontói kulturális közéletnek és az ahhoz kapcsolódó sajtónak. Mindezek mellett marad-e ideje arra, hogy a prózaírást is folytassa?

Nagyon kevés. Hosszú megszakításokkal dolgozom a könyveimen, de úgy gondolom, hogy nagyon fontos, amit magamra vállaltam: az anyanyelvünket szolgálom egy idegen nyelvi közegben, a magam szerény képességeivel a magyar nyelvnek a tekintélyét szeretném fenntartani, erősbíteni. És ezt a munkát még nem hagyhatom abba.

8. Mikorra várhatjuk új szépírói kötetét?
Nehéz kérdés. Ahogy elkészülök vele, azonnal. Reménykedem, hogy jövő tavasszal.

 

***

Új magyar könyvkiadvány

Dancs Rózsa, Vaddisznók törték a törökbúzát - 250 oldal, Toronto, Sigma Publishing, 2000. $19, 95. - olvasása után csak lassan kovászolódnak a gondolatok, ha beszámoéót akarunk írni. Mikor már kenyérformájúvá érett, a bemutató csak szelhet belőle, amennyit a TÁROGATÓ lapbeosztása megenged, pedig szeretné az olvasás teljes élményét átnyújtani.
Egy fiatal anya két gyermekével 1988-ban (1987-ben, D.R.) elmenekülni Sepsimagyarósról (Sepsiszentgyörgyről, D. R.). A szerző visszaemlékezéseit a szülőföld mélységes szeretete, a hagyományok megbecsülése jellemzi. Az egyszerű embereket, sorstársait, mindennapjaikat megkapó közvetlenséggel mutatja be. A román vezetőségnek a mánikusan emberietlen üldözését, a kisebbség mostoha sorsát, kilátástalanságát túlzásmentesen festi le. Majd áttér új, választott hazájában annak leírására, hogy az a 25 író, festő, szobrász, filmes, stb., akikkel alkalma volt találkozni, mennyiben gazdagította a választott hazát. Nem szokványos interjú-forma a stílusa, hanem a műveiket, munkásságukat szakértelemmel emberközelbe hozó bemutatás, méltatás.
Miska János előszava még részletesebben adja meg az alaphangot a könyv teljesigényű élvezetéhez.
Jegyezzük elő magunkat a Magyar Ház könyvtárosánál, hogy mi is részesei lehessünk ennek az irodalmi élménynek.

de Kova György, Tárogató,
2000. szeptember

***

Göndös Andrea: Hamuba sült pogácsa útravalóul

Magyar Krónika, Montreál

Egészen rendkívüli világba varázsolja olvasóit Dancs Rózsa a Vaddisznók törték a törökbúzát című alkotásával. Az olvasó nemcsak az Erdélyben élő magyarok könyörtelen és viszontagságos életébe kap betekintést, de egyben megismerkedhet a Kanadában élő magyarok sokszínű, eredményekben gazdag életével is.
Dancs Rózsa Érmihályfalván született. A Sepsimagyaroson eltöltött gyermekkor után a gimnáziumi éveket Sepsiszentgyörgyön végezte a Székely Mikó Kollégiumban, majd, Marosvásárhelyen a Pedagógiai Főiskola diákjaként szerzett tanári oklevelet. A Babes-Bolyai Tudományegyetemen, Kolozsváron, további tanulmányokat folytatott filológia szakon. Több évtizedes tanítói pályafutás után, 1988-ban jött Kanadába, ahol a Torontoi Egyetemen könyvtártudomány és történelem szakán szerzett magisteri (Master of Arts) végzettséget. Amint ez könyvéből is kiderül, az írónő aktív és fáradhatatlan részt vállal a torontoi magyar közösség kulturális és pedagógia életében.

Az írónő történelmi időket hoz emberközelbe: reálisan, de személyes élményekkel gazdagítva, tárja az olvasó elé, hogy milyen küzdelmek árán, olykor milyen magas árat fizetve, kellett nemcsak neki személyesen és családjának, de az egész Erdélyben élő magyarságnak is megküzdeni azzal, hogy a Ceausescu, román elnök, által vezetett zsarnoki rendszer alatt létét, emberségét s magyarságát fenntartsa. A történetek olvasása közben új megvilágításban és többlet tartalommal ötlik fel Tamási Áron üzenete: “Aki pedig embernek hitvány: magyarnak alkalmatlan”. Üzenet, melynek jelentősége és jelentése mind a mai napig fogódzót ad a fennmaradásáért küzdő, egyre ritkuló erdélyi magyarságnak.

A ceausescui magyarellenes politikának a jelenre is kihatása van, még most is, több mint egy évtizeddel azután, hogy a “Kárpátok Geniusza” elvesztette hatalmát. Az irónő tudatosan és árnyaltan ad korhű képet a közelmúlt és a jelen politikai problémáiról és megoldatlan, illetve, megoldásra váró kérdéseiről. Különös értéke a könyvnek az az őszinteség, amivel a Kanadából megszólaló hang a szülőföldjéért való aggódást, törődést és felelősségérzetet próbálja összhangba hozni az emigrációs léttel. Nem könnyű feladat, de Dancs Rozsa megfelel ennek és méltó, követni való példáját mutatja annak, hogy az önzetlen művészi alkotás miként tud egyszerre reményt adni és utat mutatni tér és idő legyőzésével.

Az írónő, azonban, nemcsak politikai illetve történelmi üzenettel ajándékozza meg olvasóit, hanem, a hétköznapi ember örömének, fájdalmának, életének, lírai egyszerűséggel való ábrázolásával. Stilisztikailag és tartalmilag a kötet két fő részre osztható. A gyűjtemény első felében található rövid elbeszélések az erdélyi múlt és jelen tapasztalatait és az azzal kapcsolatos érzéseket dolgozzák fel. Ezzel szemben, a könyv hátralévő részében a már Kanadában eltöltött évekről olvasunk az írónő művészekkel, közéleti emberekkel illetve pedagógusokkal készített beszélgetéseiben.

Végezetül, Dancs Rózsa novellás kötetét egyik elbeszélésének címével lehetne legjobban jellemezni, “Könnyel áztatott hamuban sült pogácsánk”, amelyet elég felütni illetve “kicsomagolni” ahhoz, hogy az ember ismerős, de, olykor régelfelejtett tájon találja magát.

 

***

Bartis Ferenc
Dancs Rózsa - a megmásíthatatlan Erdély

A CÉH, 2004. május

Igen, ez a nagy és eredeti írónő egyszemélyes ERDÉLY.
Erdélyinek lenni nem érdem, hiszen beleszületik az ember, de - azonosulni szülőföldjével, magára venni szülőföldje szétszaggatott gúnyáját, felölteni szülőföldje megkínzott lelkét és viselni sorsát, s nemcsak otthon, hanem mindenütt a nagyvilág mennyországos poklaiban, az már ér­dem. Éppen ezért az erdélyi ember se nem jobb, se nem rosszabb, mint mások, csupán másabb. Nos, ez a  „más" az erdélyiség. Erdélyben a táj szépsége komor, a komorság pedig bölcset jelent, aki bölcs, az jó is, eleve tudja: nem érdemes rossznak lenni. A rossz, ha előfordul, amolyan csalafintaság - szokásokban, szókban, a szó szentsége az ősöktől örökölt hit megtartó ereje, a rendkívüli erő kitartással társul, még ha életveszélyes is az éppen az élniakarás diktálta kitartás makacssága, ami, mármint a makacsság túltengő önfejűség, ami nélkül bizony nyájjá silányulna a tömeg, a sokaság is csak akkor konok a küzdelemben, ha külön-külön minden tagja konok, vagyis önfejű... Másként miért élne-tengődne a székelység a sziklarepesztő hidegben és a patakforraló hőségben, amiket az állandó hatalmi sanyargatás is tetéz?
   Ezennel nem a véres történelmi megpróbáltatások fölidézése a célom, hanem egy írónő bemutatása, s mégis meg kell említenem, hogy Europában nemzet annyit még nem szenvedett, mint a székelység! Annyian és annyiszor nemzetet kiirtani még nem akartak, mint a székelységet. És:- sikertelenül! Mit tud a nagyvilág s pláne a nagypolitika a székelyföldi tömegmészárlásokról? Semmit! Az emberiség történelmében az első holokaustot a székelység ellen követték el, s ennek fölemlegetésekor már tágítani kell a vágóhidat egész Erdély területére. Az említett hatalmasságok miként is ismernék Erdély kínjait, ha még az egyetemes érvényű eredményeit sem ismerik a tudományok, a művészetek, az irodalom, a hadászat, a népművészet terén? A világ azt sem tudja, hogy a történelemben a legalapvetőbb emberi jogokat legelőször Erdély­ben foglalták törvényekbe és alkalmazták is azokat a társadalmi életben. Mit tudnak a magyarság hóhérjai például az erdélyi közigazgatási rendszerről, az erdélyi ősi demokratizmusról? Semmit! S fölháborító, hogy nem is akarnak tudni a fentiekről, félnek, hogy véletlenül és természetellenes módon fölébred gondolkodásuk beteg sejtjeiben a lelkiismeret? A vállatoknak és a hóhéroknak, közéjük sorolva a politikusok többségét is, nincs lelkiismeretük, mivel lelkük sincsen. És ennek a fölismerésnek ellenére a székelység, általában az erdélyi em­ber, a  „homo transsylvaniensis" (Dekány Endrét idézve) jóhiszemű, s bár fanyarul, még a halál szemébe is belesunyít, de előfordul s eléggé gyakran, hogy kínjában akkorát ordít, hogy meg az Úristen is meghallja az idegen színűre festett egeken túl. De bizony, van úgy is, hogy befelé sajdulnak könnyei s olyankor szótlan, csak néz maga elé, s azt se bánná, ha megnyílna a föld s elnyelné ezt a búbánatos világot. De elég neki egy véletlen jó szó, egy eltévedt simogatás, egy munkanélküli madár éneke, egy szemfényvillanásnyi szeretet, s máris jókedvre kerekedik, s ismét birkózik a hegyekkel, a zimankós széllel, a fösvény mezővel, a ráacsarkodó hatalmi parancsokkal - ki-ki a maga helyén: a legelőkön, a havasokban, az erdőkben, a lankások csalitjaiban, az iskolákban, a templomokban, a gyűléseken, a kocsmákban, de mág otthon is, hi­szen ki kell terítenie a lelkét legalább a felesége előtt, hogy bele nem pusztuljon a törvénytelen törvények sokaságába... S közben állandóan szabadnak kell éreznie magát az idegen, minden asszimiláló módszert kipróbáló hatalommal szemben. Nos, ebben rejtőzik a székely ember öröklétének titka: mindig és mindenütt, minden körülmények között és minden fennhatóság alatt szabadnak érezte és érzi magát. Ez a belső szabadságtudat ad erőt ahhoz, hogy elvonatkoztasson a testet-lelket minden pillanatban fölsebző, bevérző láncoktól. Mert a láncok léteznek, még akkor is, ha nem csörögnek, még akkor is, ha bizonyos hangmérnökök hangtompító párnákkal tapétázzák ki a világot vagy idegen zászlókkal vonják be a láncszemeket, hogy ne csörögjenek... Hiába a hangtompítás, hiába a napszemüveg, a láncokat eltitkolni nem lehet. Voltak és döbbenetes, hogy ma is vannak, akik az eltitkolással próbálkoztak-próbálkoznak. Pénzért. Hamis pénzért. Idegen pénzért. S ahelyett, hogy a kiérdemelt balsors utolérte volna őket, mindig jól éltek és ma is jól élnek, illetve dőzsölnek... Igaz magyar ember ilyesmire nem vetemedik. Tehát, az aki nemzete ellen cselekszik, nemzetáruló, de az is nemzetáruló, aki tétlenkedett akkor, amikor cselekednie kellett vol­na, vagy kellene... Más viszont a tétlenségre és a tehetetlenségre való kárhoztatás! Ezt nem viseli el a székely ember. Ezzel magyarázható, hogy  „ezermester", csak ahhoz nem ért, amihez nem akar, s a  „jég hátán is megél". Ez így mind igaz, de előfordul olyan lehetetlen állapot is, amikor rákényszerül szülőföldje elhagyására azért, hogy ne essen a karhatalmilag kimért tétlenség és tehetetlenség, a megalázás és a megmásulás kísértetének áldozatául. De ennél gyakoribb, amikor a hatalom űzi-üldözi el szülőföldjéről, vagy a szó eredeti értelmében és értelmezésében is:- el kell menekülnie, hogy megmenekítse a kárhozattól szeretteit és önmagát is. S ekkor válik a napi politika áldozatává, de ősei szokásához híven, föltámad és tovább éli sorsát a székely mítoszballadákban s az újkori tragédiákban, aminek székely sors a neve - összegezhetjük Dancs Rózsa mondandójának egy részét.
   Lényegében a székely sors is éppen olyan, mint más nemzetek vagy nemzetrészek sorsa - mondhatná bárki, aki nem olvasta peldául Bözödi György Székely bánja című könyvét, vagy nem hallott a Károlyi-féle politikai dögvész székely-haderő-áldozatáról, amelyet lefegyvereztek, nem vágtak le egyetlen családtagjának vagy rokonának a fejét Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Ojtuzban, Magyarremetén, Déznán és másutt, sőt előzőleg még a dédnagyapja sem hallott a Mádéfalvi Veszedelemről, s ennél fogva kevésbé értheti meg annak a megaláztatásnak az utóhatását, amelyet a román, a magyar miniszterelnök és egy Habsburg-ivadék pezsgőzése váltott ki Budapest-Belváros elátkozott szállodájában, ahol még a poharak is megundorodtak a gazemberek koccintásától... Szóval, a székely sors ismét másabb, mint mások sorsa. A székely sorsban nincs véletlen, még a véletlennek hitt /vagy remélt/ események is törvényszerűek. A pusztulás is és a megmaradás is. Az iméntiek is hozzásegítik az olvasót annak megértéséhez, hogy nálunk székelyeknél az anyanyelv miért létforma, miért vagyunk azonosak az anyanyelvünkkel olyannyira, hogy ha kitépik az anyanyelvünket, mi is belepusztulunk. Az anyanyelvkitépés fogalmát egyik költőnk az én keserves hajdani vallomásomból vette át a forrás megjelölése nelkül, de e ténytől is el kell vonatkoztatnom azért, hogy ne haragudjam rá. S nem is neheztelek meg érette. Mindezt már többször papírra vetettem, s elnézést is kéne kérnem az olvasótól az önismétlésért, de úgy vagyok az anyanyelvünk ügyével, mint példá­ul a népapadásunkkal: nem győzöm panaszolni, jajgatni, sírni, sikoltani, üvölteni, ordítani, hogy vészesen fogyunk! E vészhelyzetet már rég fölismerték, le is írták, ki is mondták, de nem fígyeltek sem Márton Áron mártír püspökünkre, se Bözödi Györgyre, se Katona Szabó Istvánra, se dr. Molnárfi Tiborra, se Fekete Gyulára, pedig e nagyszerű férfiak már nemcsak mondták, hanem zokogták a szavakat... A politika viszont /e jelenlegi mutatványosok bohócténykedésére utalok/ nem védi az ezernyi irányból veszélyeztetett anya­nyelvünket, és nem tesz semmit a népapadás meggátolásáért, ellenkezőleg: tivornyabűzű szószátyárkodásával és beteg intézkedéseivel maga is pusztítja a nemzetet. De sátáni módon, mesterséges betelepítésekkel tömi be a demográfiai hézagokat, züllésre, alkoholizmusra, kábítószerfogyasztásra, homoszexualitásra, ideg- és elmebajokba tuszkolva bele az ártatlan flatalokat, a nemzetet és így az anyanyelvünk éltetőit. Bűnt bűnre halmoz a politizáló bűnözők hazai és nemzetközi bandája! Ilyen helyzetben megmaradni becsületes, nemzetének elkötelezett, valóban értékeket képviselő és értékeket alkotó írónak, - bizony nem könnyű foladatvállalás, amihez hivatástudat kell itthon és külföldön egyaránt. A külföld ez esetben, Dancs Rózsa személyéhez kötődően, Kanadát jelenti.
   E hosszadalmas és bonyolultan áttetsző bevezetőre azért van szükség, hogy minél mélyebben megérthessük Dancs Rózsát és munkásságát, hiszen ő nemcsak szülőföldjének, Erdélynek az elkötelezettje, hanem immár az összmagyarság szellemi életének az egyik kiváló és nélkülözhetetlen karmestere is, aki szükségszerűen "dirigál" alkotótevékenysége mellett.
Valami fontosat még ide kell ékelnem még ak­kor is, ha a gondolat menetrendjét megzavarom, s összeütközik néhány pályafelvígyázó. Az író helyzete teljesen más, mint a többi alkotó- vagy közvetítő /előadó/ művészé. A szobrász meg szoborja a szobrát és kiállíthatja bárhol a nagyvilágban, mert "szoborul" mindenki ért; a festő is megfesti a maga festményét és kiállíthatja a nagyvilágban bárhol, hiszen "festményül" mindenki ért; az operaénekest sem érteni, hanem hallani-hallgatni akarják, de így vagyunk valamennyi zenei alkotással is: beleérzünk, beleértelmezünk valamit. A tomboló és őrjöngő, zeneileg is teljesen műveletlen tömeg a ritmust veszi át, nem is érdekli maga a szöveg s az sem, hogy milyen nyelven izzad az énekes. /Persze vannak művek, amelyek esetében a szöveg megértése nelkülözhetetlen./ Ugyanez érvényes a sportolókra is. Mindegy, hogy milyen nyelven beszél az adott labdarúgó, csak nekünk, a mi nevünkben rúgjon gólt, ússzon jól, ugorjon magasat vagy hosszút stb. Nem így van az írókkal! Az írónak olvasóra van szüksé­ge! S elsősorban azon a nyelven, amelyen gondolkodik, érez, alkot. Persze, lehet bármilyen nyelven írni, de annak nem olyan az íze, mint amit az alkotó anyanyelvén ír meg! Ezt a világirodalomban már nagyon sokan  „bevallották", s tudjuk azt is, hogy a fordítás révén változik az adott mű megérthetősége, esztétikai élmény-nyújtása, értéke. Ezt is minden okoskodásnál szellemesebben és érvényesebben fogalmazta meg a zseniális Karinthy Frigyes, aki nemcsak logikájában, de nyelvezetében is utánozhatatlan, akár csak Rejtő Jenő a krimi-paródiáiban. Meggyőződésem, egyikük sem tudott volna más, számukra idegen nyelven ennyire egyedülállót és zseniálisat alkotni. Óriási előnye a magyar nyelvnek, hogy alkalmas, de még mennyire (!) az idegen nyelven írt alkotások befogadására, sőt, megjegyezném, hogy esztétikai-stilisztikai szintjük emelésére is. Fordítva ez nem mondható el.
   Nos, abból indultam ki, hogy az író számára nelkülözhetetlen az olvasó. Tudom, bárki előállhat azzal, hogy manapság ott az internet, a rádió, a tévé stb., de más a varázsa a papírra nyomtatott szónak! S más az értéke is. A könyv olyan, mint egy gyönyörű, sejtelmes asszony, aki szerelmével beépül a sejtjeinkbe, a lelkünkbe, a tudatunkba s úgy azonosul velünk, hogy észre sem vesszük:- meghódított örökre. Igen, az írónak szüksége van felolvasóestekre, de nemcsak néhány embernek és rendszerint mindig azoknak szeretne fololvasni, ha­nem minden magyarnak, szüksége van ujságra, folyóiratra, könyvkiadókra, nyomdára és könyvterjesztő" hálózatra. Kanadában is. Főleg ott. Mert ott is apad a magyarság lélekszáma! Több oka van: kevés a gyermek, nő a beolvadási hányados, mióta a szovjetizált uralomnak bealkonyult, nincs aki-ami ellen összefogni s így ritkábban és egyre gyérebben találkoznak és gyülekeznek össze a magyarjaink; egyre kevesebben adjak fejüket újság- és folyóirat szerkesztésre, könyvkiadásra, mert egyre kevesebb a magyarul olvasó...
   Ilyenkor szoktak megjelenni küldetéstudattal fölvértezve a váteszek. Igen, a váteszek mindig szorongatott helyzetben tűnnek föl! Akik erőfeletti munkát vállalnak magukra mások helyett is. Ők az egyszemélyes intézmények, mint Huszár Sándor író, A Hét hajdani főszerkesztője is volt Bukarestben, de mert nem tartotta számon, hogy kiken segített, elfeledte a köztudat. Általaban így szokott történni. Mindent meg kell tennünk azért, hogy általában ne így történjék. Hosszasan sorolhatnám azokat az amerikai, ausztráliai, nyugat-európai magyarjainkat, akik valóban önzetlenül, nagy áldoztok révén segítettek vagy próbáltak segíteni az istápolásra rászorultakat, hogy eképpen segítsenek egy egész közösségen, bizony sokszor ki is álltak az adott közösségért, nem a meggazdagodás útját választották. Ma ki emlékszik rájuk? Ki beszél ma már a New York-i Magyar Rádióról, a Magyar Munkacsoportról, a romániai falurombolás ellen szervezett hatalmas tüntetések mozgatorugóiról, a Kárpát-medencén kívül akkortájt megjelentetett másfélezernyi magyar újság és folyóirat szerzőiről és szerkesztőiről, a jeles könyvkiadókról és magyar társadalmi szervezetekről? Már a feledékenységről is megfeledkeznek? Mélyen fájt például dr. Száz Zoltán esete is. Rengeteget küzdött a magyarságért, saját költségén jelentette meg tanulmányait az elcsatolt területeinkről, számtalan emberen segített, közöttük íróknak, politikusoknak, más közéleti személyiségeknek bejutni az ENSZ-hez, Washingtonban a nagypolitikacsinálók bűn- barlangjába is, ha kellett, a közügyekre ment rá a magánélete, ezerszerte többen tartoztak neki, mint ő másoknak s amikor meghalt, e sorok elkomorult íróján kívül senki sem emlékezett meg róla, még azok sem, akiket ő segített ki Amerikába, hogy megtollasodjanak. Ennyire rövid a hála emlékezete? De még ennél is sajgóbb az élők iránti kegyeletsértés... A hidegháború lecsitulásával, a világ újrafelosztásával, az erővonalak átcsoportosításával a volt szocialista országokban a látszatdemokrácia meghonosításával és a parlamentáris diktatúra bevezetésével okafogyottá vált a nyugati világban forrongó magyarság harca és nagyjából elsorvadt küzdelem teljes intézményrendszere. Sokan meghaltak, megöregedtek, mások felreálltak, beburkolóztak fájdalmas magányukban s már a régi hős kor fölidézésére, az anekdotázásra sincs kedvük. Az alig pislákoló fáklyát nem adták át a következő nemzedéknek, hiszen fölöslegesnek vélték, mert a műfényt összetévesztették a természetes világossággal. Világjárásaim alkalmával tapasztaltam: a nagyvilágba menekült magyarjaink többségét a honvágy élteti, s akiben kialszik a honvágy láthatatlan lángja, beolvad az adott idegen közösségben és  „magyar származású" állampolgárrá válik. Meg kellene teremteni a föltételeit annak, hogy a magyarság a nagyvilágból haza- „tántorogjon"!
   S lám, Dancs Rózsa a fentiek ismeretében, tudatában szervezi a magyarság szellemi életét és alkot következetesen és kitartóan. Mindenek előtt küzd:-magyarul és angolul, sőt más nyelveken is a magyarságért. Férjével, dr. Telch György professzorral teremtették meg a két nyelvű, szinvonalas, az összmagyarságnak szóló KALEJDOSZKÓP című folyóiratot, a SIGMA PUBLISHING AND PRINT­ING elnevezésű könyvkiadó- és nyomdavállalatot, ugyanakkor közvetlenül és tevékenyen részt vesznek több magyar kulturális egyesület és társadalmi szervezet munkájában, távszerkesztői és tudósítói néhány nem kanadai magyar nyelvű sajtókiadványnak. Többször megtörtént, hogy a világban szétszórtan éldegélő írók-költők az ő folyóiratuk lapjain ismerkedtek össze és nyújtottak kezet egymásnak.
   Még sorolhatnám áldott közösségi tevékenységük, irodalmi munkásságuk eredményeit, de már ideje az olvasók helyett és nevében megkérdeznem, hogy tulajdonképpen ki ez a Dancs Rózsa?
Gyönyörű, érett asszony. Erdélyben  „csak" ilyenek teremnek. A napvilágot Érmihályfalván látta meg, ahonnan sok börtöntársam szavát, levelét, kéziratát, szoborvázlatát őrzöm. A lelkemhez Fekete István festőművész és Számadó Ernő költő került legközelebb, s így természetes volt, hogy Marosvásárhelyre való látogatásukkor mind Ernő bácsi, mind Gellért Sándor, a szatmári költő nálunk vertek sátrat. Néhai Feleségemnek finom mustot, nekem meg amolyan hajnalra való pálinkát hoztak. Aztán dőlt belőlük a szó! Tehát, lényegében Számadó Ernőn keresztül, elbeszéléseibő1, aggodalmaiból ismertem meg Dancs Rózsa szülőföldjét. Rózsa ekkor még nem került szóba, hiszen bármennyire is különös tehetséggel áldotta meg a Teremtő, óvodás korában csak nem írt novellákat... Aztán, mint a mesékben, az óriás élet fölvette a tenyerébe, lépett vele vagy kettőt s letette Sepsimagyarós egyik rózsabokrának a tövébe... Mivel okos volt, ő sem kerülhette el a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium mágiáját: ennek az intézménynek sajátos föladata volt a gyermekek-fiatalok személyiségének-egyéniségének az erősítése, a nemzeti önismeret gazdagítása közben. Sepsiszentgyörgy is átélte a román givecselés megannyi aljasságát dacolva a szorongató körülményekkel: háborúk, tömeggyilkosságok, deportálások, internálások, börtönök, gazdasági-közigazgatási átszervezések, dorbézoló kommunista kiskirályok, akik miatt százával vallatták ki az embereket, de nekik soha semmilyen bajuk nem esett, azon kívül, hogy az egyik megyei maffiavezér-székből áthelyezték egy másik városba vezérigazgatónak, de az úgynevezett megyésítés után összeverbuválódott jónéháány tehetséges és tiszta lelkű fiatal, akikkel lehetett újságot, színházat csinálni s lelket lehelni a gombaként szaporodó panelházakba. A bizonytalanság és a fenyegetettség együtt járt a hétköznapokkal. De mindenki sejtette, hogy közeleg a palackrobbanás. Dancs Rózsa egy ilyen hangulatú városból került egy másik ugyancsak ilyen hangu­latú városba, Marosvásárhelyre, hogy elvégezze a tanári főiskolát. Itt találkozhatott néhány nagyszerű tanárral, oktatóval, de a többségük nem ért egy kalap szerencsétlenséget, s ez különösképpen akkor mutatkozott meg, amikor a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskoláról egy csapásra 11 (tizenegy) magyar hallgatót rúgtak ki, mert a román-magyar labdarúgó-mérkőzésen a magyar csapatnak szurkoltak az egyik kollégájuk lakásán. Ha valakinek valami szép megmaradt a lelkében abból az időből, azt csak a szerelemnek, a barátságnak köszönheti és egyáltalán nem az intézmény szellemiségenek.
   Dancs Rózsa számára is ezek az évek különös vesszőfutást jelentettek, s talán meg is könnyebbült, amikor elment tanítani, s közben a munkával párhuzamosan elvégezte a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Filológia Karát. A hajdani Bolyai Tudományegyetem romjairól bármerre is bámult, szemlélődött, a szabadtéri börtön falán nem láthatott túlra, mert már tilos volt nézni és bűncselekménynek számított látni és meglátni például a Házsongárdi Temető megmásítását is. Ami ezután következett, hitványabb volt a pokoljárásnál, annak ismeretében Dante is másként írta volna meg a Divina Comediáját. Rózsa fölött összezsugorodott az ég, repedezett a föld, emberi fenevadak támadtak rá, akik még az apai ösztönt sem ismerik, hiszen nem oktatták párttanfolyamokon. S Dancs Rózsika, ket kisgyermekével 1987-ben nekivágott a nagyvilágnak és Kanadában kötött ki. Lehet, a tudásvágy hajtotta vagy a megélhetés kényszerítette ismét tanulásra, de nagyszerűen tette, hogy képesítést szerzett a Torontói Egyetem Könyvtárszakos tanári karán, miközben mesteri fokon elismertette történelem szakos tanári diplomáját.
Rákényszerültem e délkörnyi életút fölvillantására, hiszen a szerény ösvény csakhamar földi szivárvány-sugárúttá terebélyesedik, s nehéz eligazodni a jelzőtáblák nélkül, kiváltképpen, ha azok a fájdalomtól foszforeszkálnak s az ember röstelkedve le is takarja, mintegy védve arcát a bámulók tekintetétől. Egyébként a brit kolumbiai Victoriából előszózó Miska János remek szövege sugallta, hogy nem árt egy ilyenszerű bemutatás ahhoz, hogy az olvasó ne csak eligazodni tudjon a betűfenyvesben, hanem eligazítani is másokat, ha arra igény mutatkozna. Ehhez értékelendő segítséget nyújthat bármikor a többkötetes CANADIAN STUDIES ON HUNGARIANS a sajátosan precíz bibliográfiájával.
  Vajon, Dancs Rózsika milyen irodalmi közélettel találkozott megérkezésekor Kanadában? Helyette válaszolom: olyannal, mint a közelet irodalma Budapesten. És Budapesten mi a helyzet? Hajdanán volt egy Aczél György, most pedig rengeteg kicsi Aczél György van, a könyvterjesztést - az állam helyett - ma a piac törvénye, a kínálat és a kereslet szabályozza, sőt meg is határozza. De a politika és a pénzideológia határozza meg, hogy mit kínálj és mit keress. Ennyire egyszerű. Közelebb kerülve az irodalomhoz, külön vagyis fígyelemre méltó magyar irodalmi iskoláról, irányzatról szó sines. Mindenki utánoz mindenkit, s így születnek az eredeti alkotások. Ami magyar tőről való, eleve gyanús, s nem véletlenül, hiszen az ítészek es az ítélők szerint a magyar virágnak burjánbűze van. Ez előre lefektetett vélemény, függetlenül attól, hogy időközben a virágot, mondjuk, villanyoszlop helyettesíti, a burjánt pedig Irákból importált USA-szúrósdrót-maradék. A vélemény eleve adott, a világot kell hozzá alakítani. Ez felel meg az új rabszolgarendszer világuralmi ideológiájának. S közben megfeledkeznek az eredetiségaranyásók, hogy már emberemlékezet előtti időkből utánozzák Balzacot, James Joycet, Hrabalt, Csáth Gézát, Örkényt, Brechtet, Parkinsont, Orwellt, Robert Musilt, aztán a legmerészebb utánzóból lesz a legeredetibb műbűvész, akinek nyomába tódulnak megszámlálhatatlanul sokan, s közülük néhányan prózaírásra adják a fejüket, műfajuk a “szöveg", amely nyilvánvalóan cselekménymentés, nem kötődik sem térhez, sem időhöz, csak és kimondottan a szerzőhöz és az ő gazdájához, a gazdája pedig a piachoz, a piac a kínálathoz és a kereslethez, e kettő viszont... Nos, ha nem működik, akkor közbeavatkozik az állam, mint a mezőgazdaságban: állami támogatással hungaricumokat kell előállítani, idegen nyelvre fordítani az egyetemességre való törtetés nevében. Ezzel a ferdítő fordítással viszont sok baj van. Hiába na, nehéz a magyar nyelv! Úgy kell beszélni és úgy kell írni, miként az aluljáróban és a felülpihenőben, s azt már könnyű átültetni idegen nyelvre idegenből hozott magyar pénzen, szem előtt tartva a pénz nemzetiségét, mivel nincs szaga, ott fejeltette az ókorban. De a fígyelmük elkerüli Dürrenmatt, Grass, Ionescu, Beckett és a többiek abszurd sivatagjait, hiszen ott nincsenek kocsmák és egynemű kuplerájok. Handabandázás és nyüzsgés itt is, Ka­nadában is, de az ordítozó utánzók csordája mellett vagy mögött léteznek olyan alkotók, akik számára a mű teremtés. S csak bámulnak, hogy Jung epigon csepűrágói annyira azonosultak a szerepükkel, hogy ha tükörbe is néznek, nem ismerik föl önmagukat, hiszen Bolyai annyira elgörbítette a tért, hogy Einstein kénytelen volt az időt dimenziónak kikiáltani. Tehát, ők a hibásak, a bűnösök azért, hogy keves kivételtől eltekintve a mai regények, novellák, bocsánat, szövegek nem kötődnek térhez és időhöz, hanem valahol csak úgy lézenge-nek az erkölcs meghamisított trágyadombján. Érthetetlen, hogy ama lebegtető, nyomozókutya-hitvallású családőrző ebeknek nem jut soha eszükbe például a Száz év magány... Hogy is juthatna eszükbe, amikor meg Sántha Ferencet is etfelejtették. Számukra nincs tér és idő, nincs sem az anyagnak, sem a társadalomnak szerkezete, a szövegnek pedig azért nincs cselekménye, mert ahoz óhatatlanul valamilyen keret, szerkezetféle is kéne, ami már szentségtörést jelentene az utánzási mesterség gyakorlásában.
   Hogy egy műnek a szerkezete mit jelent (bármilyen művészet bármelyik műfajában), fölösleges találgatni, hiszen a válasz már sokezer éves, sőt egyidős a világegyetemmel, amely szerkezete ele­ve a tökéletesség. Ezt a fölismerést sutba dobni tökéletlenkedés.
   Esetünkben nem is a mindenáron-újatakarás a tét, hiszen jól fogna valami irdatlanul felforgató vihar, hanem az eltájoltság az érvényesülési föltételek teljesítésében... Bizony! Eredeti, nagy tehetségek mennek rá, véreznek el a kiszolgáltatottság aranycsapdájában. S nem veszik észre, hogy a kenyér, bármennyire is műrostos vagy biotermék, ezernyi morzsából áll össze, de milliónyi morzsából nem lehet kenyeret gyúrni, formázni.
   És őszintén és megrendülten sajnálom a tehetséges és mégis kiszolgáltatott írókat. Ki vannak szolgáltatva nemcsak az érvényesülés szeszélyeinek, de a megélhetés bizonytalanságának is. Most világ-szerte ez jellemzi az irodalom, általában a művészetek reneszánsz előtti korszakát. Mert hamarosan bekövetkezik. Persze, bírni kell ezt a merőleges zűrzavart! De még mennyire.
   Kanadában is Dancs Rózsának is, aki példamutatóan nemhogy csak bírja, de szembeszegül a megmásító kísértéssel. Van hozzá tehetsége, ereje, személyi és közösségi élménye, s párját ritkító nyelvi gazdagsága. Elképzelem, hogy milyen szenvedéllyel ír. Ő nem spekulál, mint zsidó az üres boltban (ez nem antiszemitizmus, hanem székelyföldi szólásmondás), s ráadásul még a pokolnál is mélyebbre ás az ember lelkében, hogy istentelenül megszenvedve és nem kiszenvedve, örömkristályokat hozzon föl nekünk, olvasóinak. Népi hangvételű, de a szó szokványos értelmezésében nem népi író. Se nem urbánus. ÍRÓ. Kézenfekvő, sőt szinte természetes lett volna, hogy írásain érződjék Nyírő, Tompa, Tomcsa, Tamási, akár Asztalos, Sütő vagy Szabó Gyula, esetleg Illyés, Veres Péter, némiképpen Szabó Zoltán hatása. De nem! Dancs Rózsától távol áll a szóromantika, a nyelvi zsonglőrösködés, a góbéskodás, a facsarintos fogalmazás, az önmagát-olvastatásra fölajánló csattanosdi, a népi bölcsesség epigrammákba való szorítása, s a nyelvi fordulatot nem alacsonyítja a stílusfondorlatosság szintjére.
   Tévedés ne essék! Ne úgy értelmezzék, mintha a fentemlített írókat a lentemlített szómutatványokkal vádolnám, hanem egyenesen: Dancs Rózsára e nagy és elismert írók nem voltak hatással, pedig egy sütetből valók. Tessék, íme egy mondat Dancs Rózsától: - „Lassan hó lepi be a nyomunkat is, alatta pedig elpusztul az orgonabokor hajszálgyökere."
   A magyar nyelvnek ez a csodálatos íze, fenyőboroka-zamata felidézi ugyan a mestereket, de a hasonlóság nem több annál, mint a két emberi arc közötti különbség. Természetes, hogy a "Vaddisznók törték a törökbúzát" című novelláját már sokszor közölték, de nem elégszer, és lépten-nyomon emlegetik. E remekmű nélkül nem lehet teljes egyetlen olyan tankönyv vagy segédtankönyv sem, amely az "56-os  Magyar Forradalom es Szabadságharc megidézését celebrálja. E szó nem véletlen.
   E novella olyan, mintha szentmise volna, 56 megidézésében a legszebb prózai alkotás nemcsak a magyar, de a világirodalomban is. A gyermeki lélek apró, de annál titokzatosabb rezdüléseit úgy érzékelteti, mint Móricz a Pipacsok a tengeren című remeklésében, annyi különbséggel, hogy Dancs Rózsánál a gyer­meki lélek a forradalom-szabadságharc-mitológiája fele rezdül, Móricznál pedig a szerelem irányába. Nem hasonlóságról, hanem a lélekelemzés módszertanáról van szó. S közben mérget mernék venni arra, hogy Dancs Rózsának eszeágában sem volt semmilyen lélekelemzés, csupán elővarázsolta örökölt mágiájával a történelem lelke mélyéből a hajdani gyermekek szívdobogásának a visszhangját.
  Ugyanezt a kutakodást, a felfedező szelíd nyugtalanságát tapasztaljuk tanulmányaiban, beszélgetéseiben, helyzetrajzaiban, írói portréiban, minden írásában. Szeret mindennek a végére járni. Nem­csak gyönyörködik a patakban, hanem visszaútra vállalkozva, fölkutatja a forrását. A hópehelyben meglátja a valamikori esőcsöppöt. A koporsóban a hajdani bölcsőt keresi. Azt hiszem, nem túlzok, ha most a világirodalom legmeghatóbb sorai közé tartozóknak minősítem a következő mondatokat Dancs Rózsa APÁM EMLÉKEZETE című írásából. Tessék fígyelni az ógörög tragédiákra, a székely népballadákra jellemző érzelmi-gondolati sűrítést, a szinte érzékelhetetlen lelki dráma egyszerű megfogalmazását:
 „Halló, édesfiam..." Ezt sírta bele utoljára a kagylóba, amikor erőszakoskodva kértem édesanyámat, hogy hívja apánkat is a készülékhez, mert személyesen akarok boldog új esztendőt kívánni neki. Tudhattam volna pedig, igen, megérezhettem volna, hogy nem volt már ereje, fizikai, felemelni a fejét, visszafogni a zokogását..., hogy már régen elbúcsúzott mindenkitől. Tudhat­tam volna, de nem akartam lemondani arról a szellemi batyuról, amelyben minden január elsején jókívánságait átnyújtotta. Önzésből? Szűk három hét múlva már temették is... Búcsúztatóján a lelkész azt mondta, hogy  „édes volt a szava". Én azt mondom: Apám volt, nem biológiai értelemben. A köznyelv mostohaapának nevezte, én nevelő apámnak hívtam, ha kellett tisztáznom hivatalosan a dolgot, soha nem mostohának. Mert ő édes volt, alaptermeszetébő1 fakadóan az."
   Meggyőződésem, Dancs Rózsa nevelő apja érezte-tudta, hogy  „édes-fiam" lánya majd így emlékezik meg róla, hiszen az ember olyan, mint a földrengésjelző-készülék... A nem sejtett jövőt is sejtelmesen rögzíti.
   Dancs  „történetei" valósak! De úgy magukban hordják az adott kor társadalmát, mint csöpp a tengert. Fantasztikusan tud sűríteni ez a drága fehérnép! Történik, hogy egy bútorgyár mesterének egy gazember megrendelő elvtárs úr 100 lejnyi csúszópénzt, ez esetben hálapénzt, balkánisul csubukot ad. A mester, az öreg szaki, a 100 lejest a gyár igazgatójának a gomblyukába tűzi, mondván, hogy az elismerés őt illeti meg. Ebben a jelenetben benne van az akkori román társadalom teljes körképe, de azonnal kiütközik a székely ezermester ember önérzete és büszkesége is! Egyetlen gesztus: a 100 lejt az igazgató gomblyukába tűzi. Erről kötetnyi lélektani elemzést lehetne írni. E sűrítésben utolérhetetlenül nagyok az erdélyi írók! No de, az ezermester székely Budapesten éppen annyire kiszolgáltatott a rabszolgakereskedéséről elhíresült Moszkva téren! Ma, 2004-ben is léteznek olyan építővállalatok, amelyek a nehéz és mocskos bontó-építő erdélyi munkásnak 200-250 forintos órabért fizetnek! Nesze neked, drága magyar testvérem! Este aztán elzokogjuk a Székely himnuszt, de te fizeted a kocsmai számlát! A székelység mindig a mások számláját fizette ki. Ma is. Ez a jelenség egyébként elég gyakori a világirodalomban, de személyekre lebontva, s nem egy egész nemzetre vagy nemzetrészre összpontosítva a terhet. A fizetőket hívják balgáknak. Lásd a népszínműveket és a francia, olasz vígjátékokat. De van egy másik fizető réteg is! Ők a legszegényebbek. Mert mindig annak kell fizetnie, akinek nincs pénze. Ez a zanzásítás nem stílusfordulat, hanem a valóság tettenérése.
   A tettenérés Dancs Rózsánál annyira gyakori, hogy szinte szófukarsággal is "vádolhatnánk". Fogalmazhatnék így is: költői magaslaton írja prozajat. Nála a szavak annyival többet mondanak önmaguknál, hogy szinte szétpattannak. Talán ezért is visz be írásaiba számtalan olyan szót és kifejezést, amiket Budapest árnyékában nem ismernek. Így érthető, ha könyvéhez egy magyar-magyar szótárt is csatolt. E könyvében 59 szó kérte magyarázatát ódon újdonságánál fogva. Ezek nem tájszok, nem nyelvjárási hulladékok, hanem a magyar nyelv ősi rétegéből fölmentett drágakövek.
   Dancs Rózsa nyelvújító is egyben? Inkább nyelvőrző. A jelzőkkel csínján kell bánni, hiszen a lápon nem mindenkinek sikerül száraz lábbal átgázolnia. Vagy úgy járunk, mint a tudálékos irodalomtörténészek, akik már Homérosz és Arisztophanész műveiben fölfedezték az utópiát, holott e kegyelmes irányzat Mórus Tamás Utópia című művéről kapta elnevezését a XVI. században, tehát jóval később. Az is igaz viszont, hogy egy mai atomórával is lehet visszafelé mérni az időt. Ez a tudományos emlékezés. És mit kezdünk a tudatalatti, az érzelmi, az ösztönös emlékezéssel? Mert például a honvágy is tulajdonképpen sejtjeink em- lékezése. Amennyiben elfogadjuk az egyidejűséget, akkor eleve mi nem is emlékezünk, hanem folyamatosan újra és újraéljük önmagunkat és benne környezetünket.
   Dancs Rózsa sem tehet másként. Hiszen erdélyi. Az erdélyi ember pedig sehol sem érzi otthon magát a világban, csak OTTHON, a szülőföldjén. De a honvágyban az idő és az óceánnyi távolság nem válik  „megszépítő messzeséggé”. Ellenkezőleg: túlméreteződik minden és felfokozódnak a hajdani érzelmek. S az ember azért ragaszkodik emlékeihez, hogy ne árvuljon el a többszemélyes magányban.
Sokáig hittem, hogy az elidegenedés, az elmagányosodás az egyéntől függ. Nem. Körmönfont módszereket találtak ki az elidegenítésre. Az összezártság például. Vagy a távolság kierőszakolása, ami miatt elfelejtjük, akit nem látunk. S itt ékelődik közbe a felejtetés mestersége! Tehát, ki kell iktatni az emlékezést és az emlék magátál kiiktatódik. Ez a módszer alkalmazhato egy népre is, hadd felejtse el a történelmét. S végül önmagát is elfelejti...
   Dancs Rózsa akarva-akaratlanul rég fölismerte ezt a mesterséges életvelejárót, s minden írásában küzd az elidegenítés valamennyi módszere ellen. Sőt, nem csak egyéneket lehet egymástól elidegeníteni, hanem tömegeket is, s az elidegenített tömegre már rá lehet erőszakolni bármilyen belső és külső maszkot. Világos a képlet. Kultúrákat is el lehet elidegeníteni egymástól egy adott körben, amelyhez tartoznak. Sőt ugyanazt a kultúrát e módszerrel föl lehet számolni, asszimilálni lehet, mint a kultúra hordozóját, az embert. Gondoljunk csak bele, Budapesten sokáig mennyire  „idegen" volt a nyugati magyar kultúra, mivel nem ismerték. S ez természetes, hiszen azt, amit nem ismerünk, nem is szerethetjük meg vagy nem is utasíthatjuk el. S az elszigeteltek, a karámozottak nem is sejtették, hogy mesterségesen megcsonkították jelenkori kultúrájukat. Ez az aljas művelet volt érvényes az elcsatolt területeinkre is, nemzetrészeinkre és kultúrarészeinkre. Ezt a nemzetelkárhoztató műveletet egyetlen szovjet gyarmat sem végezte el, csak Budapest! Igen, tessék ezen vitatkozni és elkárhoztatni engem, de akkor is igazam van. Most már érthető, hogy az Anyaország miért nem ismeri az egyetemes magyar kultúrát?! Sokáig az volt a csalóka önvigasz, hogy az országhatárok nem oszthatják meg a kultúránkat, s lám, kiderült, hogy megosztották. Immár nemcsak a nemzetet, de a kultúránkat is kell újraegyesíteni. Ebben a magasztos munkában rendkívüli föladat és rendkívüli szerep hárul a DancsRózsákra. Akárcsak eddig. Itt nem holmi sztoikus etikai fejtegetésről van szó, hanem egy nemzet megmaradásáról, fennmaradásáról.
   Dancs Rózsa nagyon sok magyar kiválóságról írt, emlékezett meg zsurnalisztaként, közíróként. Nem esett áldozatául a szenzációhajszolásnak, sem a meggazdagodás biblikus ösztönének, de szépírói igénnyel vetette papírra a legrövidebb  „hétköznapi" híreket is. Újságírói munkája méltó ikertestvére szépírói tevékenységének. Ilyenkor Ady, Mikszáth, Kosztolányi, József Attila jut eszünkbe, akik olyan szinten  „csinálták lapot", hogy a mai szépírói ígyekezet hiába kullog nyomukban, mert ők  „nem lettek nevelve" és nem  „lettek tanítva", hanem őket nevelték és tanították. Dancs Rózsát is, akiből még a románosított iskolarendszer sem tudta kiirtani a magyar nyelv bűvöletét. Úgy látszik, Dancs Rózsa írói-közéleti munkásságának kiteljesedéséhez még mindig hiányzik valami... Ha nevelő édesapja élne, bizonyára azt mondaná neki, hogy:  „Egyet se búsulj, édesfiam, Kanadát es Erdélyhez csatoljuk s akkor állandóan itthon lehetsz..."
Kedves Rózsa és Gyurka, a kiteljesedés bekövetkezik, hiszen annyira itthon vagytok, hogy jóformán el sem mentetek soha.

Budapest, 2004 koranyarán

English

Dancs, Rózsa (Rose) (Érmihályfalva, now Valea lui Miai, Transylvania, Romania) 7 July 1944 - ) – Writer. She was raised in Sepsimagyarós (now Mặgheruş, Romania). She completed her high school at Mikó Székely Collegiate School in Sepsiszentgyörgy (now Sf. Gheorge, Romania), then obtained her Diploma in Pedagogy at the College of Pedagogy in Marosvásárhely (now Tg. Mureş, Romania). She studied further at the Department of Philology of Babeş-Bolyai University of Kolozsvár (now Cluj-Napoca, Romania), where she received her Master’s Degree. In her old country, Rózsa was a secondary school teacher of Hungarian Language and Literature. After arriving in Canada in 1988 with two small children, in the midst of creating a dignified human existence for her family, she enrolled at the University of Toronto, where she studied history and librarianship and obtained a Master’s Degree. For many years, together with her husband, George Telch, she is active as a publisher and edits the magazine entitled Kaleidoscope (Kalejdoszkóp) which is the only such cultural magazine in North America. This endeavour in both languages, Hungarian and English is very important to preserve and popularize the Hungarian heritage. One of her important books is the Wild Boars were Plundering the Corns (Vaddisznók törték a törökbúzát) is a collection of short stories, essays, reviews and reports appeared in newspapers, magazines and anthologies. In it not only Rózsa’s subjective evaluation can be sensed, but very few have written about Canadian-Hungarian artists with such a great expertise. This include: Dóra de Pédery-Hunt’s artistry, Károly Dálnoki-Veress and András Bényei’s sculptures, Erika G. Simon and Peter Gottlieb’s paintings. Rózsa’s other books are: The First Half Century of the Hungarian Helicon Society (A Magyar Helikon Tásaság félévszázados története) (2003), Rakoczi Foundation – 50 (Rákóczi Alapítvány –50) (2003), Transylvanian Hungarian Cooking - (Erdélyi Magyar Főzőcske), cookery book in English and in Hungarian (1994). Rózsa is editor of the Newsletters of Canadian Hungarian Artist’s Collective (CHAC) of Montreal and the Hungarian Cultural Centre (HCCC) of Toronto, where she is the media director. As an accredited journalist, Rózsa’s reports and articles regularly appear in the papers the Canadian Hungarian, (Kanadai Magyarság), the Hungarian Chronicle (Magyar Krónika) (Montreal), American Hungarian Panorama and many other publications in Hungary and Transylvania. She is recipient a number of prizes in illustrious literary competitions.