Versszínház Torontóban
Dancs Rózsa

Turek Miklós és Nágel Kornél a múzsák találkozásából született páratlan élménnyel ajándékozta meg a torontói művészetkedvelő közönséget. Azt is mondhatnók, hogy az utóbbi évtizedek legnagyobb és legmegrázóbb színházi élményében volt részünk a Magyar Kultúrközpontban megtartott Radnóti-esten, majd ezt követően a Barbara Frum Könyvtárban bemutatott Faludy György-műsort megélve.
   Versszínház – ezt ígérte a műsorelőzetes, és ezt is nyújtotta: egyszemélyű complex színházi előadást. Amelynek szerves, vizuális kiegészítője a grafikasorozat, a két életmű ihlette linó- és fametszetek versekkel párosított mini-tárlata. Az előadóművész Turek nem mondott verseket, hanem megjelenítette a versekbe rejtezett költőket. A szelíd mosolyú, az Istenhegyi kertről álmodó, a legmélyebb pokolbugyor szennyében is fegyelmezetten alkotó Radnóti társául szegődtünk mi is, együtt éltük végig vele azoknak a koroknak a megaláztatásait,

”mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek...
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen...” (Töredék)

Radnóti nem élte túl korát, a bori rézbánya fizikailag felemésztette , és Abda község közelében az erőltetett menet végére pontot tett a kínoktól “megváltó” tarkólövés.
Oyanformán, ahogy utolsó versében megírta:

“Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
Súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.” (Razglednicák, 4.)

Radnóti Miklóst fiatalon és értelmetlenül elfújta a “förtelmes halál”, ám a “gordonkahangú versek” diadalmasan legyőzték a kerge világ tébolyát, élnek és beszélnek hozzánk Turek Miklós hangján, Nágel Kornél képeivel láttatva a “széljárta sziklaszál felé vivő vad” utat, “mely túlvisz majd e mély koron.”
A Faludy-est hasonlóan megrázó élményt nyújtott.
Turekkel együtt mondtuk végig az ismerős Villonpanaszt:

“Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.”

A mindenkori kínzatások ellen versmonológgal védekező, Radnótitól eltérően matuzsálemi kort megért Faludyt Torontóban kétszeres honfitársnak tekintik a magyar irodalomkedvelők, hiszen jelentős  időszakot töltött itt. Portréját két plaketten is megörökítő szobrászművész, a Faludy-versek rajongója, de Pédery Hunt Dóra éppen az előadást megelőző napokban hunyt el, az előadás szünetében a résztvevők megtekinthették azt a de Pédery Hunt-alkotást, amely a torontói Faludy György Emlékparkban látható. Turek Miklós, aki bevezetőjében elmondta, hogy ő is azokból az bulvársajtóban megjelent információkból ismerte meg Faludy György nevét, amelyeket a megélhetési gondok  kényszerűségéből vállalt a hazatelepedett idős költő, és arra gondolt, hogy Faludy Györgyöt, az embert és verseit csak igen kevesen. Miután megismerte költészetét, rájött, hogy ez többet érdemel a polgárpukkasztó furcsaságok népszerűsítésénél.
Nágel Kornél Gara Arnold-díjas grafikuszművész papír-, linó- és fametszetekkel szerepel évek óta a kiállításokon. Torontóba hozott grafikáinak finoman árnyalt kimunkáltsága, a lírai alkotások  hangulatához idomított szerkezete drámai, olykor döbbenetes erőt sugároz. A színpadi produkció nagy tehetségű, de alázatos kísérőjeként köszönthettük.