MAGYAR-ANGOL KULTURÁLIS FOLYÓIRAT
HUNGARIAN-ENGLISH CULTURAL MAGAZINE

VI. évfolyam 5.   2008.09 - 10.   Vol. VI. Issue 5.       SZERKESZTŐI GONDOLATOK Jönnek-mennek a hazai előadóművészek, hozzák-viszik az otthonok üzenetét, de főleg az anyanyelvünket dédelgetik, ápolgatják tengeren, óceánon innen és túl. Gondolkozom, vajon miért ilyen erős a nyelv iránti ragaszkodásunk, pedig de régóta másként szól hozzánk a magunk választotta környezet! Az is gyakorta foglalkoztat, hogy vajon csak a felnőttkor ilyen nyelvben megmaradó és vajon az idő múlásával változó jelenség-e ez? Mert fiataljaink többsége - bár a családokon belül többnyire magyarul folyik a társalgás - szívesebben és gyakrabban     keveri a két nyelvet; pontosabban, még akkor is angolul csevegnek egymás között, ha nem itt születtek és különben jó erős anyanyelvi megalapozottsággal érkeztek Kanadába, dehát az iskola, a munkahely, a baráti körök, szerelmek megtanították másként formálni a mondatokat. Mondják, hogy az öregotthonokban majd minden idős ember visszaalakul azzá, aminek született, elfelejti az idegen szavakat, anyanyelvén fohászkodik az Istenhez és csak azon sóhajtozik anyja-apja után. Viszont éppen egy öregotthonban találkoztam olyan 93 éves férfival, aki minden látogatásomkor azt panaszolta, hogy Lujza nevű, 89 éves hölgyismerőse nem hajlandó vele angolul társalogni, csak magyarul. “Pedig az embernek gyakorolnia kell a nyelvet, mert különben elfelejti”, mondta, és bánata őszinte volt. Áldás itt az idegen nyelvi közegben egy-egy otthonról hozott irodalmi műsor, tudományos, felvilágító értekezés, zene, bármi, ami a világokat, a régit, az elhagyottat és az újat, a választottat összeköti. Úgy szeretnék kézen fogni mindenkit, életkortól függetlenül és bevezetni egy-egy előadásra a Magyar Házba, a templomok aulájába, koncerttermekbe, hogy megmerítkezzen anyanyelvünk melengető gazdagságában, mert Isten bizony, annyira felfrissülne tőle!

 

KORONÁZÁSI JELVÉNYEKEINK MÁSOLATA TORONTÓBAN Dancs Rózsa Mireisz Tibor, a Magyarok Nagyasszonya Szent Korona Lovagrend jegyzője elhozta hozzánk a magyar koronázási jelvényeknek a másolatát, Hummel Gizella szobrászművész Szentendrén őrzött remekművét. Aki megtekinthette ezeket a csodálatos nemzeti ereklyéket, érezhette azt a szeretetet, egységet és tökéletes harmóniát, amely a Szent Korona országát óvta és vezérelte 1000 éven át.   Mireisz Tibor este A Szent Korona ikonográfiája címmel tartott vetítéses előadást, miközben mindenki megcsodálhatta a Magyar koronázási jelvények kiállított másolatát. Az ereklyéket előzetesen, vasárnap délelőtt a Szent Erzsébet Római Katolikus templomban a 10:30-as szentmisén is bemutatta Mireisz Tibor lovag Telch György, a Királyi Kanadai Veteránok Légiójának tagja és vitéz Terényi Ferenc 56-os hős kíséretében.   „István, az első vértanú proto-mártír Szent Istvánról kapja nevét, aki az Újszövetség törvényét mutatja fel”, kezdte esti magyarázatát az előadó. „A név görögül koszorút, latinul koronát és héberül törvényt jelent, nekünk mindhármat együtt a szentháromsággal, a katolikus hittel koszorúba fonva. Nagy királyunk felvéve a nyugati keresztséget a kor legerősebb hadseregével lett a hit és törvény védelmezője Európában.   A magyarság számára nem volt idegen a kereszténység, hiszen már Levédiában is oly sok keresztény volt közöttük, hogy Konstantinápolyban külön püspököt szenteltek számukra... Szent István - megfelelő utód híján – országunkat 1038. augusztus 15.-én Nagyasszonyunkra ruházza halálakor…”

 

In Memoriam de Pédery-Hunt Dora (1913 – 2008) 94 éves korában Torontóban elhunyt a kanadai éremművészet magyar származású nagyasszonya, de Pédery-Hunt Dora, aki 1913-ban született Budapesten. A magyar fővárosban töltötte gyermek- és ifjúkorát. Élete végéig vallotta, hogy a szülői ház művelt légköre ébresztette fel benne a művészi hajlamot.   1948-ban érkezett Kanadába. Szobrai, érméi világszerte ismertek. Az éremművészetet ő teremtette meg itt, nemzedékeket vezetett be a műfaj rejtelmeibe. Pénzérméi közül a legismertebb II. Erzsébet királynő portréja. de Pédery-Hunt Dora rengeteg kitüntetést kapott képzőművészeti munkássága elismeréseként. Ezek közül a legjelentősebbek az Order of Canada és az Order of Ontario.

 

Aki üzenetet hozott a "Végekről" Dancs Rózsa   Bordás Győző (Verbász, 1948. március 5.) - prózaíró, kritikus, szerkesztő. Az általános iskolát szülővárosában, gimnáziumot Újvidéken végzi, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén diplomál, majd posztgraduális képzése után a irodalomtudományok magiszteri címét 1986-ban.   1971-76 között a Magyar Szó újvidéki napilap művelődési rovatának munkatársa, 1976 és 86 között a Híd havonta megjelenő irodalmi folyóirat szerkesztője, majd 1987-től 1995-ig a Forum Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője.   1995 és 2000 között a Forum Lap- Könzykiadó és Nyomdaipari, mitegy 600 dolgozót számláló kiadóház, vezérigazgatója, majd ismét a Könyvkaidó vezetője 2007-ig.   1992-tól tagja a Magyar Írók Szövetségének, 2002 óta pedig a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács kulturális bizottságának alelnöke. Jelenleg, két év múlva esdékes nyúgdíjbavonulásáig igazgatói tanácsos és irodalmi szerkesztő.   Bordás Győző főbb díjai - Pro Cultura Hungarica (1996), Márai Sándor-díj (2003) Szenteleky Kornél irodalmi díj 2005, 56-os Emlékérem (2006).   Bori Imre irodalomtörténész írja róla A jugoszláviai magyar irodalomtörténet című könyvében: “Fűzfasíp című regénye a reveláció erejével hatott, és a kritika egyöntetűen az erőtelejes, autentikus világot ábrázolni tudó szépírót üdvözölte. Az írónak ugyanis sikerült a művészregény keretében nemcsak a művelődéstörténeti anyagot megmozdítania, de sikerült neki életmód- életvitelregényt is írni, olyan módon, hogy a magánsorsok a közéletben fejlődnek egy dátumok szerint is meghatározott időszakban - 1910. augusztus 22-e és 1914. június 28-a között... A Fűzfasíp folytatásának a Csukódó zsilipek a jelképességtől sem mentes címe, az impériumváltás traumáit is rögzíti. A jövő sejtelme üzen benne, hogy egy más, a háború előttitől különböző világ látványa van a szerző szeme előtt, s azt kitűnő érzékkel valóban regényíróhoz méltó módon, esztétikai érvénnyel bizonyítja. Ez mondható el a regénytrilógia harmadik kötetéről is, a Kotanaszökevényről. Üvegház, majd Ténta és repesz cím alá gyűjtötte az évtizedeken át a Magyar Szó és a Híd hasábjain közölt esszéit és riportjait, amelyekben kritikusai szerint megtalálta az oly kívánatos és áldásos összhangot az egyéni élmény és az általánosabb érvényű közügy között, miközben az intim közlésnek szerez érvényt. Írásain, beszéljen bármiről” - mondja Bori Imre – “az élet hitelesítő pecsétje is rajta van.”   „Elsősorban regényírónak tartom magam,” mondta a Márai-díjas Bordás Győző magáról a 2008. szeptember 14-én megtartott torontói Kalejdoszkóp-esten, amikor legújabb kötetének1 a bemutatására került sor. A patinás Mátyás Pince lassan megtelt az irodalomkedvelő közönséggel, amire a szerző és felesége, Ilonka, valamint kanadai vendéglátói, Soós Kató és József megérkeztek. Farkas András erdélyi származású, Torontóban élő énekes csodálatos virágénekekkel igazi irodalmi kávéházak hangulatát teremtette meg, amelyet a Dancs Rózsa által felolvasott Pilvax c. írás is megidézett.  Bordás Győző stílusa gördülékeny és rendkívüli tömörítésre képes. Nagyapa - aki visszatérő hőse a dokumentumnovelláknak - meséjéből évszázados családfa ágai bogózódnak össze, felvillantva az egyes korok szokásait, régi krónikák lapjait, mint pl. az 1893-ban Zomborban megjelent vármegyetörténetet vagy a püspöki könyvtárban őrzött Nagy Kálosi Balázs könyvét, amelyből fel-feltöltődik időnként a nagyszülői meseforrás. Figyeljük csak: “s meséjében a történetek úgy álltak össze igaz mozaikká, mint rajta vasárnaponként az öltözéke: fején a pörgekalap, alatta a frissen borotvált arcon a stuccolt kefebajusz, felső gombra gombolt fehér ing, rajta nyáron is a nyolcgombos fekete lajbi, ősszel-télen az egyetlen, rókaprém-galléros ünneplő kabát. Kemény télen a kalap helyett (nagyanyám kifejezése)  “föjülről beütött”     Farkas András énekel báránybőr subara.    Nyakkendője, ugyancsak fekete, öklömnyi csomóval, de cask ha úrvacsoraosztás is volt,” stb. Kordivat ez, mindenféle divatlapnál leíróbb, szemléltetőbb… Hihetetlen könnyedséggel ugrunk át évszázadokat, az idősíkok úgy cikáznak egyik a másikba, hogy észre sem vesszük, hogy visszakanyarodtunk ama negyvennyolcas megyegyűlésig, ahol a zombori atyafiak Mészáros Lázár és Perczel Mór nevével ismerkednek, hogy Vebászon csatlakozzanak a Károlyi gróf vezette nemzetőrökhöz. A Családcímer c. kötetkezdő írás sok érdekes adatot, illetőleg minden adatot feltár a nemesi előjogokat valamikor kiérdemelt Bordásokról, de elárulja az író finom humorát is. Ilyen a nagyanya válasza, aki nem tudja megjegyezni elsőszülött unokájának a nevét, hogy Attila, és amikor “egy vasárnap délutáni bibliórán rákérdeztek: - No, Kati, hogy is “hííják” az “úri” unokád?,… azt mondta: “Tudjátok, valami menteforma, de szííp neve van a gyereknek!”   Hasonlatai nem elvontak, pl. nagyapa kalapján mindig ott akár egy dísznek a padlás egy-egy pókhálója, a Pilvax a mesékből úgy jelent meg a gyermeki képzeletben, “mintha a pillangók háza lett volna, vagy egy csillag, meteor, amely a távolban világí, s utat mutat”, A mi Jézusunk-ban pedig “a háború is olyan, mint a lyuk, minél többet piszkálják, annál nagyobb lesz.” Meglepő fordulattal enyhíti azt a sztresszes állapotot, amelyet az ÁVÓ megfigyelési dossziéja vált ki belőle. Miközben olvassa magyarországi értelmiségiekkel folytatott találkozásainak, beszélgetéseinek a titkosszolgálat által nyilvántartott beszámolóját, és azt érzi, hogy “A szoba mintha megmozdult volna vele, az ablak fényei vibráltak. Fölállt, de egyensúlyi helyzetét is veszíteni érezte,” és akkor hirtelen egy régi otthoni kép villan föl előtte. Allegorikus képpel jelzi állapotát: galambok nagy rajat csapódott be a füsttel, lánggal telt padlásnyílásokba, majd a téglafalnak ütközve égő tollal röppentek vissza, majd megperzselődve, tehetetlenül estek a környező házak cserepeire, majd a mélybe. A fiókák mentésére sietett galambokhoz hasonlónak érzi a megfigyelt, besúgott, megdöbbent író. (Összefoglaló jelentés)   A soviniszta-nacionalista megnyilvánulásokról szinte kosztolányis finom utalással értesülünk például a Sztavroszi jegyzetek-ben: „Tágas terasz sok virággal, kényelmes székek, bent fotelek is. Tiszta, illatos WC... Míg szállunk ki, nyilván a sok gyermeki csevegés miatt megszólal egy lekászálódó asszonyság. Felháborodva méltatlankodik: - Itt csak magyarok vannak, szerbek sehol…?... Sztavroszról a máig is jól használható öreg Panoráma útikönyvek sorozat sem tud többet, mint “Észak-Görögország egyik legszebb, fövenyes partszakasza”… tény: az utcán több magyar szót hallani, mint mondjuk Óbecsén, Topolyán vagy Szabadkán. Nem élcelődni akarok az említett s nem említett községekkel, de itt minden üzletben, étteremben hajlandók megszólalni, sőt beszélnek magyarul, s másik két nyelven is…” Nem ennyire eufemisztikus hangvételű az „Újvidéken, 1999. április 18-án” keltezett Levél a túlvilágra c. írása, amelyben Márai Sándort tudósítja a “végekről”: “Március 24-től bombáznak bennünket… Április elsején hajnalban egy hatalmas robbanás vert ki az ágyból. Úgy öt óra körül lehetett. A feleségem lement kenyérért, tejért. Remegő ajakkal tért vissza. – Lebombázták a hidunkat!... nagycsütörtök reggelén történt. S jött a nagyszombat… A helyzetre való tekintettel előrehozott szertartás, tűzszentelés már fél hatkor, majd vízszentelés, liturgia s a szentmise… Már majdnem nyolc óra, amikor az úrfelmutatáshoz készül, s egyszerre csak beremeg a templom. De iszonyatosan. Néhány másodercnyi zavar, valamennyiünk tekintete a mennyezetre szegződik, szakad-e, avagy sem. Hála istennek, nem. Senki, de valóban senki, még csak meg sem mozdul, nemhogy menekülni próbálna, csak a csend döbbenetnyi mélységű… Hány másodpercre, fél vagy akár egy egész percre, nem tudom, de azt igen, hogy páterünk bintésére, egyszerre csak fölhangzott a villanyorgona, s a korus énekelni kezdte a Föltámadott Krisztus e napon…-t…”    Az Úr órája c. dokumentum-novelláknak, tárcáknak nevezett Bordás-kötetről a recenzens Németh István megállapítja, hogy “a történetek, az “eszmefuttatások” mind rólunk szólnak, s még akkor is rólunk beszél a szerző, amikor Arisztotelésszel beszélget valahol Görögországban a tenger felett… Az Úr órája egy író és bizonyára sok-sok olvasó meghitt találkozása lesz.”   A torontói könyvbemutató is bizonyítja: Németh Istvánnak igaza lett!

 

<< vissza